Criminal Life 3. Rész

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt is! Remélem tetszeni fog, innentől kezdenek még izgalmasabbakká válni a dolgok. Nem is fűznék hozzá többet, jó olvasást mindenkinek! :)

(katt)

- Szóval még él... - szólalt meg a férfi pár méterre a sötétben.

Juliet a sötétségtől és az erős fájdalomtól a nyakában nem sokat látott, így csak néhány homályos foltot volt képes érzékelni, de a férfi jelenlétét még így is teljesen maga mellett érezte.

- Reméltem, hogy túléli az éjszakát! - dobta el az eddig a kezében szorongatott kavicsdarabot, majd elrugaszkodva a földtől, felállt és a nőhöz sétált.

Juliet amint rájött, a férfi feléje közelít kétségbeesetten a legközelebbi sötét sarokba vonszolta magát és szorosan összekuporodva próbált minél kisebbnek tűnni. Még most is érezte azt az erős lüktetést a vállában, amit a férfi szorítása okozott. Ki tudja mire készül megint.

- Ne féljen tőlem! Nem áll szándékomban bántani magát.. - guggolt le elé, majd hüvelykujjával végigsimítva a nő arcát, óvatosan megvizsgálta  sérüléseit. A nő félelemtől hangosan zihálva vette a levegőt és szemeit összeszorítva várta mi fog történni. - Ssssht! Ne féljen! - suttogta - Csak segíteni akarok... - majd félretűrve arcáról szőke haját, felfedezett egy apró horzsolást a homlokán.

Erős fájdalmai voltak, hiába is tagadta volna. De még így is lett volna benne annyi erő, hogy elmeneküljön. Csak egy óvatlan pillanatra lett volna szüksége. Csak egy másodpercnyi idő, amíg a férfi nem figyel...

- Magának kötszerre és vízre van szüksége! - jelentette ki a férfi, majd felállt és a lépcsők felé indult - Nem éhes? - fordult vissza, de Juliet csak üresen maga elé bámulva a tetőből csorgó víztócsát tanulmányozta. - Jó, akkor nem kell válaszolnia... - sóhajtott a férfi, majd felsétált a lépcsőkön, óvatosan felfeszítette a vastag gerendákból épített faajtót és kiment, ezzel magára hagyva a nőt.
Juliet, miután teljesen egyedül maradt a sötétben, óvatosan előbújt a sarokból és az ablak alá mászva felfedezte milyen helyen is van. Egy elhagyatott pincében. Egy átkozott, Istenverte elhagyatott pincében... Soha senki nem fog itt rátalálni. A levegő hideg és nyirkos, fura hangok szivárognak az ajtó felől... borzalmas egy hely. Csupán az a kevéske fény világítja meg a helységet, ami az ablakból szűrődik be.
Mivel érdemelte ezt ki? Miért kell így végeznie? Soha nem ártott senkinek és még csak nem is hibázott... legalább is akkorát biztos nem, hogy ily módon fizessen meg érte. Még annyi mindent szeretett volna véghez vinni az életében. Segíteni a rászorulókon, családot alapítani... boldognak lenni.
De így? Egy ilyen helyen? Ahol senki nem látja, senki nem hallja.. képtelenség.
Nem tudni mennyi idő telhetett el, amikor egyszer csak hangokat hallott a lépcsők felől, majd a következő pillanatban a férfi rontott be az ajtón. Kezében egy nagy szatyorral megindult a nő felé. Julietet újból hatalmába kerítette a félelem és amilyen gyorsan csak tudott visszahúzódott a sarokba és könnyeivel küszködve várt.
- Hoztam sebtapaszt és gyógyszereket. - mondta a férfi, majd lerakta az asztalra a szatyrot, elővett belőle egy sebfertőtlenítőt és a nő felé fordult. - Most lefogom fertőtleníteni a sebeit.. - indult el feléje. Juliet halkan felzokogott és az arca elé szorítva karjait próbálta védeni magát. Félt. Rettenetesen félt. - Hé doki! Ugye nem hiszi, hogy bántani akarom? - állt meg előtte, majd föléje hajolva megpróbálta lekenni a sebeit, Juliet azonban hisztérikusan ellenkezve erőteljesen hátralökte a férfit. - Ááúú! A karom.. - kapott a sebéhez, majd pár pillanat múlva vére újból felcsillant barna bőrén. - Miért csinálja ezt?! Azt hiszi így bármivel is előrébb jut? Mi lenne, ha inkább megpróbálnánk normálisan kommunikálni? - dühöngött a férfi, majd újból megpróbálta a nő arcához érinteni a vattát. - Egyébként Tom vagyok. Tom Kaulitz. - mondta - Magát hogy hívják? - kérdezte halkan, ám Juliet mit sem törődve a férfi gyengédségével kezével újabb ütést mérve a karjára, ellökte magától. - Jó tudja mit! Nem érdekel! Azt csinál amit akar. Ha nem akar meg szólalni hát nem kell... felőlem akár meg is gebedhet ott a sarokban. - morogta, majd az asztalhoz sétált, leült a székre és elgondolkozva maga elé meredt.
Egyikőjüknek sem tesz jót ez a helyzet. Juliet már lassan az őrület határán van, Tom pedig teljesen tehetetlennek érzi magát a nővel szemben. Még soha nem volt dolga ilyen nővel. Ennyire makacs, akaratos nőt talán még az életében nem látott. Nem lesz könnyű dolga vele, ha továbbra sem enyhül, az már biztos.
- A fenébe.. - nyögte fájdalmasan a férfi, miközben óvatosan megérintette a sebhelyét. Kész csoda, hogy még nem fertőződött el. Türelmesen elővett egy újabb fertőtlenítőt a szatyorból, majd a karjára tapasztva hangosan felsziszegett. Valahogy muszáj lesz lekezelni, különben csúnyán elfekélyesedhet. Újból a szatyorba nyúlva elővett egy kötszert, alkoholt és ragtapaszt, majd szerencsétlenül megpróbálta bekötni velük a karját. Hiába próbálta fentről, hiába próbálta lentről... amilyen ügyetlen volt az ilyen ügyekben a kötszer minduntalan lecsúszott a helyéről.
Juliet csak némán a sarokban kuporogva figyelte a férfit. Már-már majdnem elnevette magát, látva szerencsétlenkedéseit, de abban a helyzetben nem volt a legalkalmasabb a tréfálkozás. Orvos létére sem és mint ember sem nézhette tovább a jelenetet. Elkeseredetten előmászott a sarokból, felállt és a férfi mellé sétálva leült a vele szemben lévő székre.
- Mutassa! - nyújtotta feléje a kezét - Rossz nézni amit itt ügyetlenkedik... - mondta, majd miután kezébe vette Tom karját alaposan lefertőtlenítette a sebhelyet és egy stabil kötéssel le is fedte azt. - Kész..
- Köszönöm! - mondta mély rekedtes hangon a férfi, miközben a nő tekintetét fürkészte.
- Nem kell megköszönnie...
- Nem számít. Akkor is nagyon hálás vagyok érte.. nem volt kötelessége segíteni rajtam.
- Magának se! - jegyezte meg halkan a nő, ezzel emlékeztetve Tomot a baleset után történtekre.
- Inkább hagytam volna ott?
- Akár..
- Magának elment az esze! - állt fel a székről a férfi és az ablak felé sétált.
- Meglehet, de akkor sem hadonászok egy fegyverrel a kezemben.. ráadásul egy kórház közepén! - visszhangzottak éles szavai az üres helységben.
- Maga nem ért semmit! - támaszkodott a falnak.
- Akkor segítsen, hogy megérthessem magát... - lépett a férfi elé, de az csak egy mély sóhajjal az ablak felé fordította arcát. - Egyébként.. - kezdett bele, mire Tom újra rápillantott - A nevem Juliet Collins.