Szimi műve:
Ich will mit keiner ausser Dir
-Két hónap. -sóhajtott Bay a tükör előtt, miközben alaposan végigmérte a saját tükörképét. Az estére kiválasztott gyönyörű ruhája ugyan néhol egy kicsit bő volt rá, de alapvetően jól állt neki. Kár, hogy a pár hónappal ezelőtti önmagára emlékeztette. Azokra a hónapokra amikor még boldog volt és kevésbé ennyire sovány.
Pillanatok alatt elhessegette a fejéből ezek a gondolatokat, hiszen nem bolygathatja fel az exbarátja emléke pont a mai este előtt, amikor is elhatározta hogy végleg túl lép rajta. Így lesz a legjobb, még ha nem is neki, de valakinek biztosan..
Akaratlanul is lemondóan szisszent fel a csengő hallatán, amely azt jelezte, hogy megérkezett Nate. Ő volt a lány barátja -ma pontosan- két hónapja. Vetett még egy utolsó pillantást magára a tükörben, majd egy -szinte már megszokottá vált- mű mosolyt erőltetett az arcára és ajtót nyitott Natenek. A szőke, kék szemű srác arcáról most nem sugárzott a megszokott öröm, helyébe inkább valami más; talán fájdalom és szomorúság ült. Bay mit sem törődve ezzel lenyomott két puszit a barátjának, majd kézen fogva elindultak a kiszemelt étterem felé. Útközben a lány olykor-olykor kicsit erősebben szorította Nate kezét, ezzel próbálta kiűzni exbarátja kísértő mosolyát és azt a hatalmas csokoládé barna szempárt, ami pár hónapja folyton visszakúszott a gondolatai közé.
Fontos volt neki a ma este, hiszen végre -hosszú hónapok óta- sikerült rávennie magát, hogy kitörölje exbarátja emlékét és csakis Natere koncentráljon.
Együtt léptek be az étterem hatalmas ajtaján, majd pár kíváncsi szempárral kísérve leültek az előre lefoglalt asztalukhoz. A teríték, a hely, és az egész helység elrendezése, színválasztása gyönyörű volt, egyedül Nate hűvös szemei nem illettek a képbe. Bay kérdő pillantást vetett barátja felé, nem értette Nate felettébb különös viselkedését.
-Nate. Figyelj én..-kezdett bele a lány zavartan.
-Bay, rendeljünk.-vágott közbe Nate megnyugtató hangon, mire a lány csak bólintott.
Egyre feszültebben érezte magát, és minél több idő telt el annál jobban elbizonytalanodott afelől, hogy át kell lépnie azt a képzeletbeli küszöböt, amely eddig elválasztotta Natetől.
Miután rendeltek és kényelmesen elfogyasztották a kihozott étel Nate furán megköszörülte a torkát. A két hónap alatt még sosem érezte magát ennyire kényelmetlenül. Feszülten kulcsolta össze ujjait az ölében, miközben végig Bay tekintetét vizslatta. Ma valahogy olyan másnak érezte őt. Határozottan másnak, persze jó értelemben.
-Bay én.... szeretnék mondani valamit.-kezdte idegesen a férfi. Látszott rajta, hogy nincs a helyzet magaslatán és az is, hogy a legkevésbé sem azt szeretné, ami az elkövetkezendő pár percben el fogja hagyni a száját.
-Én is szeretnék.-felelte Bay. Hangja tele volt izgalommal, kétségbeesettséggel és beletörődéssel, tekintetéből pedig tisztán ki lehetett olvasni a lemondást. Azt a fájdalmas lemondást amit a volt barátja iránt érzett és még érez most is.
-Tudod.. -tördelte az ujjait a lány- Gondolkodtam a kapcsolatokról és én tudom, hogy minden ami eddig történt az én hibá..
-Bay!-vágott közbe Nate korholó hangnemben, majd gyorsan visszarendezte ideges arcformáját és kedvesen végig simított a lány kézfején. -Nem a te hibád, hogy semmire se jutottunk két hónap alatt.
-De..
-Nem Bay. Nem. Én is tudom, hogy ennek a kapcsolatnak nincs jövője.-szakította félbe, majd szomorúan csillogó kék szemeit az asztalra szegezte.
-Én szeretném igazán megpróbálni. Szeretnék túl lépni ezen az egészen. Szeretnélek szeretni.-Bay nagyot sóhajtva hajtotta le a fejét, közben még mindig a barátja kezét fogta, de amikor eljutott a tudatáig az előbbi mondata zavartan elhúzódott tőle.
-Mi.. Mit mondtál?-nézett fel Natere hideg tekintettel.
-Bay. Nézd, te is tudod az igazság..
-Milyen igazságról beszélsz itt?-rivallt rá a lány. Ő maga is pontosan tudta miről beszél a vele szemben ülő férfi, de nem akarta hallani. Kimondva még szörnyűbbnek tűnt.
-Bay.-szólalt meg Nate halovány hangon, majd újra végig simított a lány kézfején, de az ismét ellenszegült és elhúzta.
-Bay. Bay. Bay. A rohadt életbe is, mást nem tudsz mondani?-kiáltott rá a lány. Egyáltalán nem érdekelte, hogy épp egy étteremben ül.
-Halkabban ha kérhetlek.-nézett Bayre szúrósan, majd kényelmetlenül hátra dőlt a széken. Nem akarta, hogy valaha is eljöjjön ez a pillanat, hiszen az életénél is jobban szerette a lányt, de pontosan tudta, hogy Bay régi szerelme miatt sosem fogja viszont szeretni őt.
-Halkabban. -ismételte a szavait- Csak ennyit tudsz mondani?
-Te is tudod..-kezdte zavartan, de Bay ismét félbeszakította.
-Igen Nate én is tudom.-felelte cinikusan- Felfogtad, hogy az előbb meg akartam próbálni veled komolyan? Eljutott az agyadig?-kiabált a lány, de Nate csak egy aprót bólintott.
Nagyon is jól hallotta, de tudta, hogy nem lenne értelme. Tökéletesen tisztába volt azzal, hogy Bay még mindig milyen mély érzéseket táplál az egykori híres barátja iránt és ezért nem is hibáztatta. Jobban szerette őt mindenkinél, ezért is engedte most el a karjai közül.
-Tehát lássuk csak jól értem!? Már nem érdekellek?-mereven nézett a barátja türkiz szemébe, de a fájdalom kívül nem látott benne mást.
-Válaszolj már!-kiáltott fel, mire az étterem összes vendége feléjük kapta a tekintetét, de ez sem tudta jelen pillanatban lekötni.
-Sa..sajnálom.-bökte ki végül Nate.
-Akkor azt hiszem nincs mit mondanom.- suttogta lesütött szemmel Bay, majd lassan kitolta maga alatt a széket és felegyenesedett.
-Haza viszlek.-szólalt meg lágy, remegő hangon a férfi, majd ő is felállt.
-Nem szükséges.-vágta rá a lány, még utoljára bele nézett a férfi szomorú türkiz szemeibe, majd hátat fordítva neki elindult kifelé.
-Ég veled Bay.-sóhajtotta a férfi elcsukló hangon, majd letörölt egy halovány könnycseppet az arcáról és visszaült az asztalhoz.
A lány dühösen távozott az étteremből majd a háza elé érve bepattant a kocsijába, egy hatalmas csattanással berántotta az ajtót maga után és a kormányra rogyott. Rengeteg minden kavargott a fejében és egyáltalán nem értette; mégis hol rontotta el? Zavartan pillantott az oldalsó ablak felé, de akaratlanul is felfelé vándorolt a tekintete. Halovány mosoly jelent meg ajkai szélén amikor azon kapta saját magát, hogy a visszapillantón lógó kulcstartót nézegeti. Ösztönösén nyúlt a lógó kütyü felé, amely egy magas sarkú cipőt ábrázolt majd közelebb húzva magához kinyitotta azt. Hirtelen egy könnycsepp gördült le apró arcán, de gyorsan letörölte és újra meg újra elolvasta a kulcstartóban álló feliratot.
„Ich will mit keiner ausser Dir” - Semmit nem akarok rajtad kívül
Tom
-Tom.-sóhajtott Bay. Túlságosan hosszú ideje nem ejtette ki ezt az édes, egyszerű szót, a volt barátja, a szerelme nevét.
-Annyira más lenne minden, ha nem jöttem volna el.- mondta, majd fejét hátravetve becsukta zöld szemeit, ezzel is megelőzve, hogy egy újabb könnycsepp csorduljon végig arcán. Hirtelen rosszkor és rossz pillanatban öntöttek el a régóta elnyomott emlékei.
~~~
-Hey Baby, minden rendben?-húzta magához a lányt Tom a koncert előtt.
-Persze-felelte Bay szűkszavúan, majd újra belenézett barátja rabul ejtő szemébe. Szerette ezt a szempárt, amely mindig megnyugtatta, de most valahogy nem tudott rajta segíteni.
-Biztos? -kérdezte nyugtalan hangnemben Tom. Válaszként Bay nem túl határozottan bólintott, majd újra beszélni kezdett.
-Ugye tudod h szeretlek és mindig is szeretni foglak?
-Persze-mosolygott Tom a lányra majd gyengéden végigsimított puha arcán-De miért mondod most ezt?
-Csak szeretném, hogy tudd.-mosolygott rá haloványan a lány, majd egy kicsivel felszabadultabb vigyorral az arcán belebújt Tom védelmező ölelésébe. Nagyot szippantott a pulcsijába, majd még jobban belefúrta az orrát. Imádta azt a szédítő parfüm és cigi illat keveréket.
-Még mindig olyan finom Tomos illatod van.-jegyezte meg motyogva.
-Én jobban szeretem a tiédet.-válaszolt Tom majd újra és újra végigsimított Bay hátán.
A lány arcán halovány könnycseppek jelentek meg, de hamar bele törölte a hatalmas pulcsiba. Nem akarta, hogy Tom a búcsúzás pillanatában sírni lássa, még akkor sem ha ő nem is tudott erről az egészről.
-Ügyeseket legyetek.-utalt Bay a koncertre miután mosolyogva kibújt barátja utolsó öleléséből. Igyekezett elrejteni szomorú belsőjét, ami többé kevésbé sikerült is neki.
-Ha rajtam múlik szuperek leszünk.- vigyorgott Tom, majd végigsimított a lány törékeny arcán- Biztos minden rendben?
-Persze, ne aggódj.-nyugtatta Bay, majd kicsit közelebb húzta Tom arcát és apró, szűzies csókot lehelt ajkaira. Az összes benne kavargó érzelmet megpróbálta belevinni ebbe a csókba, persze Tomnak fogalma sem volt erről. Lassan és gyengéden szakadtak el egymástól, majd sokáig csak egymás szemébe nézve próbálták kiolvasni a meg nem fejtett szavakat.
-Sok sikert.-szólalt meg végül Bay. Úgy érezte muszáj megtörnie a csendet, különben pillanatok alatt elsírhatja magát.
-A koncert után csak a tiéd vagyok.-mosolygott Tom a lányra, majd gyengéden megszorította a kezét.
Bay csak helyeslően bólintott. Nem volt szíve bármilyen választ is adni Tom mondandójára, hiszen tudta, hogy ő már nem lesz itt a koncert után, sőt soha többé.
Halványan mosolyogva engedte el a barátja kezét, majd végignézte ahogy magas, erőteljes alakja visszaint neki, majd egyre kisebb lesz, míg végül előbújik a színfalak mögül a banda többi tagjával. Tudta, hogy ez Tom igazi élete, ez az amire mindig is vágyott és nem akarta ettől megfosztani. Úgy látta a legjobbnak, ha nyomtalanul eltűnik az életéből és nem okoz felfordulást a banda életében.
-Ég veled Tom.-sóhajtott a lány, intett még egyet élete szerelmének, majd hátat fordítva neki örökre kisétált az életéből.
~~~
Bay könnyeivel küszködve húzta feljebb magát az ülésen. Átkozta magát amiért újra előtörtek a régi emlékei, de rájött; nem szükséges tovább korholnia magát emiatt, hiszen Natet is örökre elvesztette és így nincs már olyan ember -rajta kívül- akinek fájna ha megemlítené “régi” szerelme nevét.
Remegő kezekkel csukta be a kulcstartót, de még mielőtt megtette volna, még egyszer végigfutott a szeme a benne álló feliraton.
-Szeretlek Tom.-suttogta, majd becsukta a kis kütyüt és gondosan vissza akasztotta az autó visszapillantójára.
Visszafele úton a keze két hónapja lecserélt telefonjára siklott, majd hirtelen felvéve azt megkereste Tom nevét a listán és rányomva az előugró képet kezdte figyelni. A képen ketten voltak. Bay és Tom. Ez volt a lány egyetlen megmaradt képe, az utolsó, a kedvenc képe, amit nem volt szíve kitörölni. Nem a szokásos “azért ez a kedvenc képem mert mind a ketten jól nézünk ki rajta” volt, hanem egy teljesen hétköznapi kép. Ez reggel készült, kócos hajjal, fáradt, kialudt szemekkel és életerős mosollyal, mégis tökéletes volt.
Bay tekintete lejjebb tévedt a képről Tom telefonszámára. Hiába szüntetett meg vele minden kapcsolatot, titokban mégis elmentette a számát, noha ő sem értette miért. Sokszor volt olyan alkalom, hogy nem értette saját magát, mégis úgy cselekedett, ahogy abban a pillanatban a legjobbnak látta. És most ebben a rossz pillanatában nem akart mást csak Tom csokoládébarna szemeibe nézni, nagyot szippantani a sajátos illatából, védelmező ölelésébe bújni, érezni őt és megnyugodni a hangja hallatán. Tudta, hogy ez szinte egyenlő a lehetetlennel, ezért egy gyors mozdulattal félredobta a telefont a másik a ülésre, bedugta a kulcsot az autóba, gázt adott és elindult a belvárosba kocsikázni kiszellőztetni a fejét.
Néha dühösen gyorsan, máskor pedig félelmetesen lassan vezetett, de nem érdekelte. Egyetlen egy dolog lebegett a szeme előtt és az Tom volt. Idegesen ugráltatta ujjait a kormányon a piros lámpánál állva, tekintete pedig végig az ülés túlsó végén lévő telefonon volt. Fájdalmasan törölte le egyik kezével az időközben előbukó könnyeit, majd hosszú pillanatokig csak gondolkodva meredt oldalra. Kívülről úgy nézhetett ki, mint akit bűvkörébe vont a mobil, de ő mit sem törődve ezzel hosszan bámulta a készüléket.
Egy hirtelen jött pillanatban levette mindkét kezét a kormányról és kikapcsolva az övét átnyúlt a másik ülésre a telefonért. Sietve kereste meg Tom nevét a listán. Ha csak egy másodperc töredékéig is, de hallani akarta a hangját. Hallani a számára legkedvesebb hangot, a soha el nem felejtett szerelme hangját. Letörölte könnyeit megtört arcáról, majd még a másik ülésen fekve füléhez emelte a telefont.
Időközben a lámpa pirosról zöldre váltott, az autósok pedig türelmesen várták az első kocsi indulását -ami jelen esetben Bay autója volt- de az nem igen akart elindulni, ugyanis a benne ülő lány a telefonjáért nyúlt át a másik ülésre és teljesen megfeledkezett a külvilágról.
Bay tépelődve harapott bele alsó ajkába. Még mindig a fülénél tartotta a mobilját, ám ekkor hangos dudálások szakították félbe gondolatmenetét. Tekintetét idegesen vezette végig a közlekedési lámpán, ami épp sárgára váltott, miközben a telefon monoton zúgását hallgatta. Gyorsan visszarántotta magát az ülésébe, majd gázt adott és úgy telefonostól, biztonsági öv nélkül elhajtott az időközben átváltott lámpa mellett.
-Igen, tessék.-váltott át a monoton zúgás Tom megnyugtató hangjává, de Bay abban a stresszhelyzetben nem tudott semmit se mondani. Megijedt a régóta nem hallott hang tulajdonosától és a hátulról jövő dudálástól, így meggondolatlanul elrántotta a kormányt maga előtt.
A szemben jövő autó vészesen közeledett felé, ő pedig csak tehetetlenül és kétségbeesetten kapaszkodott a kormányba, amit képtelen volt visszarántani a helyes sávba.
-Tom! Segíts!
Levegőt visszatartva ordított bele a telefonba, ám ekkor már késő volt. Túl késő ahhoz, hogy bármit is változtasson a helyzeten. Hatalmas csattanással hajtott bele a szembejövő autóba, a légzsákok pedig a semmiből fújódtak fel előtte. Oldalra fordította a fejét, de az alakok elhomályosodtak szeme előtt. Egyetlen egy valamit érzékelt még; Tom kétségbeesett kiabálását az ölében lévő telefonon keresztül, de válaszolni már képtelen volt.
~~~
-Bay. Hallasz engem?-mondta egy hang, de a lány csak apró suttogást hallott.
-Minden rendben lesz.-suttogta újra csilingelő hangon, majd gyengéden végigsimított a lány kézfején.
Bay érezte ezt és hallotta is, még ha csak hangfoszlányokban is, de fő, hogy hallotta. Megpróbálta megmozdítani az imént végigsimított kézfejét, de egy mutatóujj rándításon kívül többre nem futotta neki.
-Bay. Kérlek, mondj valamit.
A lány kétségbeesetten próbált életjelet adni magáról, de nem igazán ment neki. Minden apró kis erőlködés egyre jobban fájt neki, de minden próbálkozás után egyre nagyobb volt az akarata. Fájdalmasan koncentrált arra, hogy megmozdítsa egyik ujját, míg végül sikerült felemelnie az egyik kézfejét, de az pillanatokon belül visszahullott az ágyra.
-Doktor Úr. Megemelte a kezét.-kiáltott fel újra a hang, most sokkal önfeledtebben, mint az előző mondatoknál.
Bay egyre tisztábban hallotta a hangokat, és egyre inkább érezte, hogy újra él, bár ennek még mindig nem sok jelét adta. Kétségbeesetten próbálta kinyitni a szemét, de ez a kísérlete is kudarcba fulladt, ugyanis valami megakadályozta a mozdulatsorban.
-Ne...Nem.Látok.-nyöszörögte szaggatottan, rekedtes hangon.
-Bay.-szólalt meg ismét a már megszokott mély hang. A lány most érzékelte először, hogy egy férfi beszél hozzá. -Nyugodj meg.-suttogta megtört, félelemmel teli hangon.
-Kérem, engedjen a beteghez. Le kell vennem a kötését.
Most egy másik ismeretlen hang beszélt a lány körül. Bayben pedig egyre inkább kezdett tudatosulni, hogy egy kórházban van és róla beszélnek a körülötte lévő emberek, de még mindig nem látta őket.
-Doktor Úr, levehetném én?
Válasz gyanánt a lány csak egy ajtócsukódást hallott és ez teljesen elbizonytalanította.
-Leveszem a kötést, de ehhez majd egy kicsit meg kell emelnem a fejed.
Újra a rekedtes hang tulajdonosa beszélt a lányhoz, Baynek pedig egyre jobban sikerült felfognia a hangfoszlányok értelmét, míg végül lassacskán össze tudta tenni a fejében őket egy értelmes mondattá.
Érzete ahogy benyomódik mellette az ágy, majd gyengéden végigsimítanak puha, megtört arcán és azt is, hogy a két kétségbeesett kéz megállapodik a tarkóján. Segíteni akart megemelni a fejét, de bármennyire is erőlködött meg sem mozdult, egész addig amíg a kéz tulajdonosa nem segített neki. A férfi óvatosan megemelte, majd lassan lebontotta a lány fejéről a gézt. Minden tekerésnél egyre több fény szűrődött át a kötésen, Bay pedig egyre jobban látta maga előtt a kirajzolódott alakokat. Már csak pár réteg volt hátra, amikor is a lány úgy döntött, hogy inkább becsukja a szemét. Türelmesen várta, míg lekerül róla az összes gézköteg.
-Kinyithatod a szemed.-szólalt meg a férfi lány hangon, majd gyengéden végigsimított a lány apró arcán.
Bay bátortalanul lassan tárta ki mind két szemét -amit eleinte zavart a fény, de egy kis idő után hozzászokott- majd egyre inkább a kirajzolódott alakokat kezdte el figyelni maga előtt.
Tekintete megdermedt amikor a mellette ülő férfire nézett.
-Tom?-kérdezte elcsukló hangon, de tulajdonképpen nem várt választ, hiszen jól látta őt.
-Kicsim. Nyugodj meg, itt vagyok.-suttogta a férfi, miközben gyengéden keze közé fogta a lány kézfejét.
-Hogy kerülsz ide?-folytatta a beszélgetést Bay.
-Minden rendben lesz.-suttogta Tom. Nem akart válaszolni a lány kérdésére, és a múltat sem akarta újra felbolygatni, egyszerűen csak vele akart lenni.
-Tom. Nagyon fáj mindenem.
-Tudom, de rendben leszel.-nyugtatta elszorult torokhangon Tom.
-Semmi sem lesz rendben.-sóhajtotta Bay.
-Ne mondj ilyet, kérlek.-nyöszörgött.
Rekedtes hangjának ereje egyre inkább elhalványult, a lányt simogató kezei pedig lassan remegni kezdtek. Fejét enyhén hátravetve csukta be mogyoróbarna szempárját, de az az árulkodó fájdalmas könnycsepp még így is kibuggyant bal szeme sarkából. Gyors mozdulattal söpörte le arcáról a vízfoltot, hiszen neki kellett most erősnek lennie Bay helyett is, majd újra belenézett a lány halványan csillogó szemeibe. Mereven nézte a mellette fekvő szerelmét, közben erősen próbálta visszatartani könnyeit, de azok pillanatokon belül utat törtek maguknak a jobb szeme világában. Erőtlenül dőlt rá az előtte fekvő lányra ezzel szabad utat hagyva könnyeinek.
Bay tehetetlenül nézte szerelme gyengeségét. Soha nem akart neki fájdalmat okozni, azt pedig a legkevésbé sem akarta, hogy miatta sírjon, így hatalmas erőfeszítés árán megemelte jobb kezét, majd gyengéden végigsimított a férfi tarkóján.
Tom értetlenül emelte fel a fejét és a kéz tulajdonosára nézett. Arca nedves volt a könnycseppeitől, tekintete pedig égett a fájdalomtól. Bay lassan vezette végig kezét szerelme arcán, majd bejárva a könnycseppek útját letörölte őket.
-Emlékszel még mit írtál a kulcstartóm belsejébe?-kérdezte a férfitől csillogó szemekkel.
Tom ajka szélén halvány ráncok jelentek meg. Ez volt a jele az apró mosolyának, a bólintása pedig csak alátámasztotta azt, hogy emlékszik mindenre.
-Azt írtad; hogy semmit sem akarsz rajtam kívül.-suttogta kezét a férfi arcán pihentetve, majd lassan elemelte onnan és folytatta- Ez most..most is így van?
-Persze.-felelte Tom, majd erőt véve magán végigsimított Bay puha, fáradt arcán.
-Ölelj meg Tom.-kérte a lány, majd lassan kitárva karjait elveszett Tom védelmező ölelésében. Újra magába szívta azt a felejthetetlen régi Tomos illatot, ami azonnal megnyugtatta. Hosszú percekig belefeledkezve mindenbe ölelte fáradt karjaival a fiút, majd kicsit elhúzódott tőle a szemébe nézett és azt mondta:
-Szeretlek. Mindig is szerettelek és örökké szeretné foglak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése