Stay with me...

Itt lenne hát a novella amit egy kép alapján kellet megírnom :D elég nehéz volt de csak összehoztam végül, remélem tetszeni fog mindenkinek, jó olvasást és soksok komizáást :P
Erről a képről kellett írni:

2007. augusztus 19.

- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? - kérdeztem könnyeimmel küszködve.

- Olivia... nincs más választásom - sóhajtott fájdalmasan Sam - Muszáj elmennem innen...

- És.. és az nem is érdekel, hogy velem mi lesz? - zokogtam fel.

- Pontosan azért teszem ezt, hogy neked jó legyen.. - fogta kezei közé az arcom.

Láttam a szemében, hogy neki is épp úgy fáj ez az egész, mint nekem. Sőt... azt hiszem talán neki jobban is .. De ezt akkor sem engedhetem. Nem teheti. Nem hagyhat itt csak azért, mert felelősséggel tartozik az öccse iránt.

- Kérlek Sam! Ő az öcséd! Biztos vagyok benne, hogy megértené.. csak.. csak kérlek ne menj el! Szükségem van rád! - suttogtam kétségbeesett hangon.

Arcomat már rég elborították a könnyek. Szinte megállíthatatlanul folytak.. Már nem is próbáltam visszatartani őket.

- Olivia kérlek! Ezt te sem gondolhatod komolyan! - nevetett fel gúnyosan - Te eltudnád képzelni, hogy amíg én itt epekedem utánad Te boldogan élsz az öcsémmel?!

- Ez az érzés idővel elmúlik..

- Te is tudod, hogy ez baromság! - kiáltott fel idegesen, majd otthagyva a ruhákkal félig megpakolt bőröndöt az ágyon sebes léptekkel elém sétált - Olivia nem veszed észre, hogy mit művelsz velem? Hogy mit váltasz ki belőlem idebenn? - tette a szívére kezemet - Szeretlek és megőrülök érted! Én.. én már nem tudnék csak az egyik legjobb barátod lenni..

A hangjában némi félelmet véltem felfedezni. Mintha félne attól, hogy itt kell maradnia... Lehet, hogy talán mégis igaza van? Az lenne a legjobb megoldás, ha örökre elmenne innen? Itt hagyva az öccsét és engem? Csak azért, mert én Stefant szeretem és nem Őt.. Mert Őt úgy szeretem, mint a legjobb barátom? Nem.. azt hiszem ez így tényleg nem lenne jó. Végig nézni ahogy a szerelmed más karjaiban boldog és te közben majd belepusztulsz a fájdalomba.. Nem.. ezt nem kívánhatom neki. Nem érdemli meg.. Túlságosan fontos nekem.

- Azt hiszem igazad van.. - léptem el előle - Mindenkinek az lesz a legjobb ha Te most elmész. Véget kell vetnünk ennek az egésznek mielőtt még elkezdődne.. - suttogtam, majd lassan elhaladva mellette elindultam az ajtó felé.

Ám mielőtt még bármit is tehettem volna Sam a karomnál fogva visszarántott magához és szenvedélyesen megcsókolt. Úgy csókolt mintha csak az élete múlna rajta. Nem volt durva, sem erőszakos, de mégis úgy tépte az ajkaimat, mintha fel akarna falni. Gyengéd volt, de olykor mégis követelőző. Az egész testem beleborzongott. Azt hiszem ez volt életem  legérzelmesebb csókja. Úgy tűnt, mintha soha nem akarna megszűnni a csókunk, ám pár perc elteltével ajkaink lassan elváltak egymástól. Szaporán kapkodva  a levegőt Sam finoman homlokomnak döntötte az övét és egy mély sóhaj után ennyit mondott:

- Ezt még megakartam tenni mielőtt elmegyek.. - suttogta ajkaimba, majd óvatosan ellépve mellőlem a vállára vette a hátizsákját, becipzározta bőröndjét és még utoljára a szemeimbe nézett - Vigyázz magadra!

Végül maga után húzva a bőröndöt örökre kilépett a szobából. Örökre kilépett az életemből. Elvesztettem mint barátot.. Elment.. Itt hagyott.. 

Soha többé nem láttam...

~~~

Rájöttem néhány dologra. Ha az életünk pontosan úgy alakul, ahogy szerettük volna - és állítólag ez a sikeres élet ismérve - nos, ebben az esetben néhányan azt gondolhatják, hogy kudarcot vallottam. Egyvalami számít. Hogy a csalódások miatt ne a keserűség uralja az életünket. Tanuljuk meg elengedni a múltat. Ha elönt minket a sötét kétségbeesés, fogadjuk el, hogy nem fürödhet minden napunk fényben. Jusson eszünkbe: csak az éjszaka fekete egén világítanak a csillagok, és azok a csillagok egyszer majd hazavezetnek minket. Ne féljünk attól, hogy hibákat követünk el, ne féljünk a botladozástól vagy a zuhanástól. Sokszor éppen az tartogatja számunkra a legnagyobb örömöt, amitől a legjobban félünk. Ki tudja, kit hová sodor az élet. Az út hosszú, de végül is... maga az utazás a cél...

Miután Sam elment valami megváltozott. Az életem már nem volt olyan felhőtlen és egyszerű mint régen. Valami megváltozott köztem és Stefan közt. Már nem éreztem azt a fellángolást.. Már nem voltam olyan boldog mellette, mint azelőtt. Talán lehet, hogy .. lehetséges, hogy már nem is szeretem Őt? Lehet, hogy csak azért ragaszkodtam ennyire hozzá, mert úgy magam mellett tudhattam Sam-et is? Nem.. ez így baromság.. Hiszen én Sam-et csak úgy szerettem, mint egy barátomat. Vagy .. az is lehet, hogy ez nem igaz? Mi van akkor, ha életem legnagyobb hibáját követtem el azzal, hogy elengedtem? Mi van, ha ... Én már nem értek semmit... ennek az egésznek így semmi értelme.

~~~

2011. november 12.

- Kérlek Stefan! Ehhez most nincs kedvem... - toltam el magamtól.
- Már megint? - feküdt vissza a helyére - Mi van veled Olivia? Már nem is kívánsz? Lassan négy hónapja  nem szeretkeztünk..
- Nem erről van szó.. csak... egyszerűen nem megy - sóhajtottam fáradtan.
- Beteg vagy? Vagy mi van veled?
- Dehogy! Csak.. nem érted meg, hogy ha nem megy akkor .. - kezdtem bele, de Stefan idegesen félbeszakított.
- Nem! Te nem érted meg hogy én férfi vagyok, ráadásul a barátod! És mint mindenkinek nekem is vannak szükségleteim amiket néha ki kell elégítsek?! - ült fel az ágyban.
Ekkor tudatosult bennem valami. Végre rájöttem, hogy miért volt bennem az a sok kétely.Rájöttem miért volt olyan nehéz elengednem Sam-et. Ekkor már tisztán értettem mindent.
- Te.. te csak arra használsz engem, hogy a szükségleteidet kielégíthesd?! - kérdeztem idegesen.
- Nem .. én.. Én nem úgy értettem. Félreértesz! - habogott.
- Félreértem mi??!
- Ne forgasd ki a szavaimat! - mászott ki az ágyból - Komolyan mondom az utóbbi időben nem lehet normálisan beszélni veled! Nem értelek... Mi van veled? Az agyadra ment valami?
- Miattad kellett elmennie Sam-nek! - ordítottam.
Már nem bírtam tovább. Muszáj volt valamivel visszavágnom neki. Meguntam, hogy az elmúlt 4 évben folyamatosan nyelnem kellett tőle a bunkóságokat. Betelt a pohár. Azt hiszem itt az ideje szembesíteni a tényekkel.
- Ohóó szóval erről van szó! Csak nem szerelmes a kicsike?? - gúnyolódott.
- Ne legyél nevetséges! Tudod, hogy Téged szeretlek.. vagyis azt hiszem, már csak szerettelek... - suttogtam magam elé.
- És most, hogy erre rájöttél kiakarsz dobni? - támaszkodott az ajtófélfának.
- Nem kell, hogy kidobjalak. Eltudsz Te menni magadtól is.. - vetettem oda.
- Mi van?
- Jól hallottad. Most szépen elmész innen!
- Ne hülyéskedj már... - mondta megszeppenve.
A szemeiben láttam a teljes kétségbeesést. Ezek szerint nem számított arra, hogy komolyan gondolom amit mondtam. De most már nem érdekel. Innen mennie kell..
- Stefan kérlek menj el innen!
- De .. mégis hova?
- Az engem nem érdekel.. csak el innen... - álltam meg előtte szúrós tekintettel.
- De .. Olivia kérlek.. én..
- Nem érdekelnek az idióta magyarázkodásaid! Tűnj el innen! - üvöltöttem az arcába.
- Jól van. Én most elmegyek. De azt jól jegyezd meg, hogy rám többet ne számíts. Semmiben! - préselte ki a szavakat fogai közt.
Majd néhány cuccát beledobálva egy bőröndbe, gyorsan összepakolt. Ám mielőtt kiment volna a szobából, az ajtóban még visszafordult.
- Jobban teszed, ha magadba nézel, mert így teljesen egyedül fogsz maradni kicsi lány... - mondta szemrehányóan, majd becsukva maga mögött az ajtót kisétált a szobából.

~~~

Azt mondják, hogy a legszomorúbb dolog, amivel az ember valaha is szembekerül, az, ami megtörténhet vele. De milyen volt az az ember, aki szembenézett vele? Vagy milyen nem volt? Esetleg milyen nem lesz már többé? Sosem könnyű a jó utat választani. De ennek a döntésnek a meghozatalakor csakis a szívünkre hallgathatunk. Néha megtaláljuk a jobb felé vezető utat. Néha harcolunk a hibáink, a rosszindulatunk és féltékenységünk miatt, hogy megbánjuk és bűnbocsánatot nyerjünk. És a szégyen miatt, amit azért érzünk, mert nem azok az emberek vagyunk, akiknek lennünk kellene. És van, hogy megtaláljuk a jobb felé vezető utat… de van, hogy az a valami jobb dolog talál meg minket.

Aznap Stefan és Én szakítottunk. Megelégeltem azt a sok veszekedést. Négy év... négy évet elpazaroltam az életemből egy olyan kapcsolatra ami soha nem működött és soha nem is működhetett volna. Stefan egyáltalán nem gondolta komolyan a kapcsolatunkat. Ő csak a szórakozást és a semmit tevést élvezte. Nem úgy, mint én. Én mindent megtettem azért, hogy jól működjön a dolog. Mindent megpróbáltam, de mindhiába. Stefan nem értékelte ezeket a dolgokat. Négy év után rá kellett jönnöm, hogy eddig csak egy lehetetlen álomvilágban éltem és egyáltalán nem foglalkoztam a körülöttem lévő valósággal. És most, hogy Ő is elment ... csak még rosszabb lett minden. Teljesen magamra maradtam. Elvesztettem a legjobb barátomat és most elvesztettem azt az embert is akiről azt hittem tiszta szívéből szeret. Ez az egész csak egy nagy félreértést volt. Kezdettől fogva a rossz utat jártam. Nem értem, hogy lehettem ennyire vak... Mindent másképp kellett volna csinálnom..

~~~

2012. szeptember 21.

A Stefan-nal való szakításom óta eltelt egy év. Azóta nem is láttam. Nem hallottam felőle semmit. És, ha a szívem legmélyére nézek, akkor be kell vallanom, hogy ez fáj. Nagyon fáj. Azt hittem ennél többet jelentettem neki, de ezek szerint kezdettől fogva jól gondoltam a dolgokat. Stefan soha nem is szeretett úgy igazán. Soha nem szeretett úgy, mint Sam. És ez volt az amit fájt. Rettenetesen fájt..
Ám a legrosszabb még sajnos hátra volt. Egy hűvös őszi délután kaptam egy borzasztó telefon hívást. A kórházból hívtak. Stefan-nak autóbalesete volt... Stefan meghalt..

A szívem ezer és még annál is több darabra hullott. Nem hittem el, hogy ez igaz. Hogy ez tényleg megtörtént velem. Hogy ez megtörtént Velünk..
Hiszen öt éve, mielőtt még Sam elment volna minden olyan szép volt.. Minden olyan igazinak tűnt..
És most... Minden ami eddig körülvett darabokra hullott.Tönkre ment.. örökre elveszett..
Miért pont Ő? .. Miért Stefan? Hiszen Én szerettem Őt. Igen szerettem. Még mielőtt ez az egész megtörténhetett volna én tényleg szerettem Őt.
Aztán valami megváltozott. Stefan már nem úgy viselkedett, mint régen. Valami megszakadt kettőnk között. És ez a valami a szerelem volt. Megszűnt és elmúlt. Helyette nem maradt más, csak a megszokás és az elviselés.
És most, hogy Ő meghalt, már ez sincs. Minden elveszett. Elvesztettem Őt.. elvesztettem az életem egy darabját. Vele halt egy részem is. Összetörtem.. széthullottam..
Nem tudom, hogy leszek képes talpra állni ezek után. Nem tudom, hogy egyáltalán normális életem lesz- e ezután. Én nem tudok már semmit ... A legjobb lenne meghalni.. Szépen.. csendben.. lassan elmenni...

~~~

Nem akkor szakad meg a szív, amikor sebet kap, nem is akkor, amikor minden dobbanására a vér könnyekké változik a testedben. Nem akkor, amikor álmodból zokogva ébredsz és nem is akkor, amikor az ébrenlét minden pillanata fáj. Nem akkor szakad meg a szív, amikor meglátod és nem akkor, mikor elcsukló hangon esdekli bocsánatod. Nem akkor, mikor füledbe súgja: "szeretlek", és nem akkor, mikor elárulja e vallomást másnap. Még azt is túléli a szív, mikor szemébe pillantva nyomát sem látod már a tűznek és a lángolásnak, mikor a szenvedély nem fűti már, és nem látod a szerelmet benne. Túléli, mikor látod, hogy más érinti, és azt is, hogy másra nevet, más ujjai siklanak hajában, simogatják arcát. Saját kezed képzeled az idegen helyére, saját szádat az övére, azt hazudod magadnak, hogy nem fáj. De a szíved még ezt is túléli. Azt mondják, az igaz szerelem mindent túlél. Alázatos, térden csúszik, ha kell és mindent felkínál, mindent odaad, ezért nincs mit veszítenie. Olyan teher ez, amit kevesen tudnak cipelni. Azt hiszem, a szív akkor szakad meg, amikor az, kiben hittél, kiben bíztál és kinek minden szava szent törvény volt számodra, visszaadja ezt a terhet. Mikor rádöbbensz, hogy szerelmed viselni éppoly nehéz, mint felemelő. Mikor látod, hogy elbukott súlya alatt és kezedért nyúl, hogy segítsd fel. Talán felsegíted. Talán a földön hagyod és elsétálsz. Akárhogy is, a szíved darabokra hullik, fémes zuhanással omlik össze a világ, mit Neki, Vele építettél. A zene elhalkul, feneketlen csend zuhan rád a legnagyobb hangzavarban is, és kétségbeesetten keresed a fájdalmat, amitől addig szabadulni vágytál, és késve jössz rá, hogy a léte azt üzente, még van remény. Azt hiszem, akkor szakad meg a szíved, amikor már nem tud fájni. Amikor már nem tud megdobbanni, amikor már nem tud vérezni sem.

 ~~~

2012. október 08. 

Nagyon sokáig gondolkoztam rajta, de végül megtettem. Rászántam magam... Levetkőzve minden gátlásomat és eldobva minden büszkeségem leültem az íróasztalomhoz és megírtam a levelet Sam-nek. A levelet amelyben közlöm, az egyetlen, szeretett öccse .. meghalt..
Remegő kezekkel nyitottam ki a fiókot, s húztam ki belőle a levélfüzetem. Óvatosan kitéptem belőle egy lapot és könnyeimmel küszködve, lassú mozdulatokkal róttam a betűket. 
Rettenetesen fájt minden egyes szó amit leírtam.. de muszáj volt. Meg kellett tennem Érte. Nem hagyhattam, hogy a hazug tudatlanságban éljen. Hogy abban a tudatban éljen, hogy az öccse és én boldogok vagyunk. 
Soha nem gondoltam volna, hogy így kell véget érnie mindennek. Hogy Stefan meghal és Sam örökre kisétál az életemből... Mindig arról álmodoztam, hogy hárman egy nagy családot alkotva boldogan élünk amíg meg nem... halunk.
De ez is, mint minden amiben eddig hittem, csak egy lidérces álomvilág volt. Egy olyan álom ami soha nem válhatott volna valóra..

~~~

2013. márciusa, napjainkban

Az idő múlásával lassan hozzászoktam az egyedülléthez. Lassan képes voltam elfogadni a sorsom. Azt, hogy mindenki elhagyott és teljesen magamra utalva kell megélnem a mindennapjaimat. Borzasztóan nehéz volt elviselnem a kínt, amit nap mint nap átéltem Stefan halála miatt.. de .. mivel mást úgyse tehettem.. Beletörődtem.. Úgy feküdtem le és úgy keltem fel minden egyes nap, hogy csak arra gondoltam, ez a büntetésem. Ezzel kell élnem.. És ezen soha senki nem fog tudni változtatni..

Aztán egy szép napon valaki segített elhitetni velem, hogy ez hazugság. Hogy a sorsomat magam irányíthatom.. hogy semmi sem lehetetlen..

- Uram miért nem képes megérteni, hogy ez engem nem érdekel? Nincs rá szükségem! - üvöltöztem a telefonomba egy piócáskodó biztosítási ügynökkel.
Mivel a télnek már vége és lassan itt a tavasz, a virágok kihajtanak, a fák rügyeznek, csiripelnek a madarak és a nap is szinte hét ágra süt, úgy gondoltam egy kis séta jól fog esni.
Ám amikor hazaértem és már majdnem a kapum előtt voltam, hirtelen megszólalt ez az istenverte telefon. Valami ügynök akar mindenáron rábeszélni egy élet és családbiztosításra. Hát köszönöm szépen, de nekem ilyesmire nincs szükségem.
- Jó tudja mit?! Felejtsük el ezt a beszélgetést.. mintha meg se történt volna! A viszont hallásra! - hadartam idegesen a telefonba, majd a választ meg se várva gyorsan kinyomtam.
- Istenem miért nem tudnak békén hagyni?? Senki nem képes felfogni, hogy teljesen egyedül vagyok és nincs szükségem semmire? - sóhajtottam fáradtan, homlokomat a kapunak támasztva.
Majd a zsebemből előkotorászva a kulcsaimat kiakartam nyitni a kaput. Ám ekkor egy ismerős férfi hang szólalt meg a hátam mögött.
- Soha nem voltál egyedül Olivia.. - suttogta az ismerős hang és muszáj volt megfordulnom, hogy elhiggyem tényleg Ő az. Hogy tényleg itt van.
Nagyon lassan, remegő lábbakkal és könnyben úszó szemekkel megfordultam. Mikor az előttem álló férfira néztem, nem hittem a szememnek. Tényleg Ő volt az...
- Sam! - suttogtam elhaló hangon.
- Mikor megkaptam a leveled, rögtön ide akartam jönni - lépett közelebb felém - Nem telt el nap, hogy ne jutottál volna az eszembe. Nem tudtalak elfelejteni... Egyszerűen képtelen voltam rá..
- Mégsem jöttél.. és soha nem is kerestél.. - mondtam szemrehányóan, majd megfordultam és kinyitottam a kaput.
- Attól féltem nem leszek képes eléd állni. Féltem, hogy majd elutasítasz - markolt bele a kapu rácsaiba, ezzel megakadályozva, hogy becsukjam előtte azt.
Nem értettem mi van velem. Ha ránéztem csak gyűlöletet éreztem iránta. Haragudtam rá. Őt hibáztattam azért, ami velem történt. Nem akartam beszélni vele... azt akartam, hogy újból tűnjön el az életemből és ne is keressen soha. Pedig a szívem mélyén tudtam, hogy ez mind csak álca. Az igazság az volt, hogy majd kiugrott a szívem a helyéről, pusztán a gondolatától is annak, hogy itt van. Végtelenül boldoggá tett az, hogy újra láthatom.
De egy dolog mégsem hagyott nyugodni. Ha akkor, mikor megkapta a levelem nem jött el, nem keresett.. akkor most miért van itt?
- És most mégis itt vagy! Mond csak miért? - indultam el a bejárati ajtó felé, majd miután azt is kinyitottam szembe fordultam vele - Miért nem tudtál továbbra is tudomást se venni rólam? Miért nem maradtál ott, ahol eddig voltál?
Nem válaszolt. Helyette csak csendben figyelte, ahogy belépek a lakásba és megvárva, míg bejön utánam, becsukom az ajtót. Aztán mikor már azt hittem nem is fog válaszolni, halkan megszólalt.
- Hiányoztál és aggódtam érted! Nem tudtam, hogy viseled ezt az egészet..
- Mint látod még élek..
- Tudom milyen érzés elveszíteni valakit, akit teljes szívedből szerettél. Akiről azt hitted, boldogan éltek amíg meg nem..
- Halunk? - fejeztem be helyette a mondatot - Hatalmas nagyot tévedsz Sam! Nem tudsz te semmit! - kiáltottam, majd idegesen felrohantam az emeletre.
Sam még csak nem is tudja mi történt köztem és Stefan közt. Sejtelme sincs róla, hogy már egy évvel a halála előtt szakítottunk. Ha csak a negyedét tudná annak, mennyit kellett szenvednem mellette, hogy mennyit veszekedtünk... Akkor Ő is rájönne, hogy én valójában soha nem voltam boldog Stefan mellett. Hogy én valójában nem is Stefant szerettem...
- Olivia kérlek ne menekülj előlem... - nyitott be a hálószobám ajtaján - Szeretnék segíteni.
- Azzal már elkéstél Sam! - löktem neki az ajtónak - Nagyjából akkor amikor itt hagytál!
- Istenem Olivia! Hát nem érted, hogy azzal csak könnyítettem a helyzeteteken? A lehető legjobb döntés volt, hogy...
- Szakítottam Stefannal! - üvöltöttem az arcába ezzel félbeszakítva.
- Miiih? - kérdezte kétségbeesetten.
- Már több mint két éve szakítottam vele Sam! A szakításunk napján láttam Őt utoljára.. - zokogtam fel.
Sam arcán hirtelen félelem futott át. Talán most szembesült azzal, hogy mi is történt velem igazából. Rájött, hogy eddig egy olyan hitben élt ami soha nem volt igaz.
- De.. de miért?
- Folyamatosan veszekedtünk és úgy bánt velem, mint egy darab ronggyal amit csak akkor használt amikor épp szüksége volt rá - vallottam be az igazat - Megelégeltem ezt! Már nem bírtam elviselni. Érted? Egyszerűen nem ment..
- Miért nem mondtad el nekem ezeket már akkor? - fordította maga felé az arcom.
- Változtatott volna ez a dolgokon bármit is?
- Igen... segítettem volna és magammal vittelek volna.. - suttogta.
- Mégis hogyan? - léptem el előle - Azt hiszed, hogy ez olyan egyszerű lett volna? Szerinted Stefan nem keresett volna meg? Azt hiszed, hogy csak úgy simán magaddal vihettél volna .. és hogy máris a tiéd lehettem volna? Minek nézel engem? Egy trófeának?!! - kiabáltam.
Sam csak feszülten figyelte a mozdulataimat és közben néma csendben hallgatott. Azt hiszem nem számított ilyesféle kirohanásra tőlem. Még magamat is megleptem vele, de úgy éreztem most már muszáj kiadnom magamból minden dühömet.
- És különben is minek jöttél vissza ide? Most hogy már egyedül vagyok máris itt termettél... azt hiszed máris a tiéd lettem? Csak arra vártál, hogy Ő kikerüljön a képből? Ezt akartad? Mert akkor remélem nagyon örülsz, hogy minden úgy sült el ahogy akartad... - hadonásztam a kezeimmel és mielőtt még tovább folytathattam volna a dühkitörésem, Sam idegesen elkapta a kezeimet és erősen a falhoz szorított.
- Befejezted végre?! - kiáltott az arcomba - A rohadt életbe! Végig hallgatnál egy percig is az Istenért már!!
- Nem! Mert most Te fogsz végighallgatni engem! - rántottam ki a karomat kezei közül - Tudni akarom hol voltál az elmúlt években mikor szükségem lett volna rád! Miért nem voltál mellettem akkor?! És most miért vagy itt ilyen hirtelen? Mire volt jó ez az egész? Mit akarsz Sam? - kérdeztem teljesen kétségbeesve.
- Hogy mit akarok? Tudni szeretnéd? Hát akkor megmutatom - mondta határozottan és a következő pillanatban a derekamnál fogva magához rántott és csak ennyit mondott: - Téged! - majd hevesen ajkaimnak esett és szenvedélyesen megcsókolt.
Én pedig nem ellenkeztem, ugyanolyan hévvel csókoltam vissza, mint akkor amikor elhagyott. Már annyi ideje vágytam erre.. hogy itt legyen velem .. hogy megcsókolhassam..
Szenvedélyesen téptük egymás ajkait, a levegő csak úgy izzott köztünk és úgy éreztem a testem felrobban. Sam olyan hévvel és szenvedéllyel esett nekem, hogy szó szerint mindenem beleremegett. Már nem ellenkeztem és nem taszítottam el magamtól.. hiszen, ha akartam volna se tudtam volna már.
- Ezt nem lenne szabad - suttogtam ajkaiba.
- Nem érdekel.. már semmi sem érdekel csakis Te! Olivia én még mindig ugyanúgy szeretlek mint azelőtt. Mindig is szerettelek és ez most már örökre így lesz - döntötte homlokát az enyémnek.
- Én is szeretlek Sam! Mindig is csak sose mertem bevallani magamnak.. féltem, hogy akkor elveszítelek. Én .. nagyon sajnálom, hogy csak úgy neked estem az előbb.. - néztem a szemeibe
- Nem számít. Most már csak az a fontos, hogy velem legyél és hogy együtt legyünk.. örökre! - mosolygott, majd újból megcsókolt én pedig boldogan karoltam át a nyakát és hagytam hogy a karjaiba emelve megpördüljön velem.
Azt hiszem az a pillanat volt életem legboldogabb pillanata. Soha nem hittem volna, hogy ez megtörténik ... soha nem hittem volna, hogy valaha is boldogok lehetünk. Hogy annyi szenvedés után, annyi elviselhetetlen év elteltével most újra a karjai közt lehetek. Mindig csak az járt az eszemben, hogy ez csak egy rossz álom.. egy soha véget nem érő rémálom. Azt hittem az egész életemet egy olyan ember mellett kell majd letöltenem akit még csak nem is szerettem. Legalább is szerelemmel nem szerettem. Hiszen, ha a szívem legmélyére nézek, akkor tudom, hogy voltak olyan pillanatok amikor boldog voltam Stefan mellett. Stefan jó ember volt... és tudom, hogy hiányozni fog. De én úgy érzem.. számomra Sam az igazi.. úgy érzem mellette rátaláltam az igaz szerelemre és az életre szóló boldogságra. És most itt vagyunk.. együtt.. szerelmesen... boldogan. Már soha többé nem fogom elereszteni. Nem hagyom, hogy újra elmenjen. Egész életemen át szeretni fogom Sam-et... és tudom, hogy Ő is engem..

~~~

Az ember élete olyan mint egy befejezetlen könyv, mindig csak azt tudod mi volt eddig, mi volt az utolsó sorba leírva... De azt, hogy mi van a folytatásban vagy hogy mi maga a folytatás, nem tudhatja.. hisz akkor íródik.. abban az aktuális percben.. Mindenki reméli, hogy csupa jó dolgot dokumentálnak le a következő percben, hogy talán élete következő sora az, amire mindig is várt.. Bármi is vár rám, bármi jó vagy rossz szeretném nyugodtan átélni, szeretném úgy átvészelni hogy tudjam, senkit nem hagyok magára értetlenül, kérdésekkel, veszekedéssel elválva.. Hisz az ember, a körülötte élők világát átformálhatja, megváltoztathatja egyetlen jó vagy rossz dologgal is akár.. a kérdés csak az hogy hogyan teszi mindezt.. Nem tudhatod mi vár rád.. a következő percben, reggelen, kanyarban, sarkon.. mi a következő amit meglátsz, felfedezel.. Ez olyan dolog amikor az ember egy ködös utcán halad a célja felé.. az előtte lévő út olyan szürke és annyira sötét hogy nem lát semmit szinte.. de mégis megy, egyre csak halad, mert tudja hogy a célja a ködön túl van. Néha látja a fel-fel tűnő alakokat, tárgyakat, eseményeket.. de mennie kell, nem állhat meg.. Hisz ez így lett leírva, nem változtathatja meg a már leírt sorokat.. s nem haladhat visszafelé, csak előre..

~ Vége ...